The Nixon administration was the first to treat intelligence as simply another form of politics, Nixon's line being if it's secret, it's legal. Under Reagan, intelligence became a business. CIA head William Casey sidestepped Congress and worked round the law to find private financiers for his grand designs, which mostly boiled down to running guns to warlords. To Casey, espionage was just another kind of deal, hence the scandal of Iran-Contra, which laundered profits from illegal weapons sales into covert operations in Central America. Casey's successor Bob Gates noted, "The clandestine service is the heart and soul of the agency. It is also the part that can land you in jail."

YDSTIE: One anecdote about Allen Dulles, I think, is also very revealing - how he treated the briefers that came to talk to him each day. The rough beginnings with the names aside, my investment for the majority of the characters were definitely there. Legacy of Ash has no shortage of well-written flawed characters. The characters and relationship developments between the cast felt believable. Also, I would like to add that Ward writes great female characters. Have I mentioned that Ward has written one of the most despicable—in a good way for the story—evil queen to ever exist on a fantasy book? Seriously, watch out for Ebigal Kiradin. She’s utterly abhorrent, selfish, and manipulative; she pretty much made Cersei Lannister virtuous in comparison. And I love it. Ebigal made the politics in the book so much more engaging and intense, and she has the role of becoming a huge driving factor in the second half of the book. YDSTIE: Maybe the most famous CIA leader is Allen Dulles, and as you suggest in your book, he charmed political leaders here at home and editors and publishers as well, which gave the CIA a reputation as a competent and effective agency. But a close look at Dulles's tenure provides a very different picture.

Become a Member

Just like losing your mother the loss of a dad is a terribly difficult time. We hope these poems can help make the readings at the funeral that extra special. A titkosszolgálat egy demokráciában oximoron. Mert kinek is tartozik elszámolással? A népnek. Azonban ha rendesen, semmit sem leplezve elszámol a népnek, akkor ugyan mitől titkosszolgálat? Ám valamiféle titkosszolgálatra mégis szükség van, hisz ha a rivális államoknak van hírszerzésük, akkor lépéshátrányba kerülhetünk velük szemben - ám az így létrehozott intézmény szükségszerűen egy morális szürkezónában tevékenykedik majd, olyan akciókat bonyolítva, amelyekről a nép jobb, ha nem tud, és nem csak nemzetbiztonsági okokból, hanem mert piszkosul nehéz erkölcsi kérdésekkel kéne szembenéznie. (Azt meg nem szereti.) A hírszerzés tehát a demokrácia nem-demokratikus zárványa, eleven ellentmondás, ami csak akkor birtokolhat valamiféle legitimitást, ha van felé egy bizalom a politika és a társadalom felől. One of the Best Books of the Year: Time, The Washington Post, The New York Times, The Economist, The Boston Globe, Los Angeles Times, Salon A negyvenes évek végén járunk, a világháború véget ért, vagy pontosabban szólva átment melegből hidegbe, egyetlen sokfejű sárkánnyal, a Szovjetunióban székelő kommunizmussal. Ez a kommunizmus egészen pöpec, félelmetes titkosszolgálatot épített ki magának, az USA pedig úgy vélte, hogy ha nem teremti meg ennek tükörképét, akkor vereségre lesz kárhoztatva. A baj az, hogy nem okosabbak, hanem félelmetesebbek akartak lenni ruszki kollégáiknál, úgyhogy telepakolták szervezetüket acéltökű fajankókkal, akik a titkosszolgálatokat a cserkészet boss level-jének képzelték el. Úgy hitték, a szolgálat magasiskolája az operatív munka kell legyen, következésképpen félkatonai szervezetek kiképzésére fókuszáltak, valamint erőszakos kormánybuktatásokra. Még ha jól csinálták volna - de nem. Az általuk kiokosított diverzánsokat ugyanis hiába dobálták le Kínában vagy a szovjet érdekszférában, vagy értelmetlenül elpusztultak, vagy megfordították őket. (Ebben az időben könnyű volt rájönni, ki kettős ügynök azok közül, akik Kínában kémkedtek a CIA-nak: mindenki, aki életben maradt.) A kormánybuktatási mánia pedig még rondább ügy volt. Bár az USA névleg a demokratikus értékrend elterjesztéséért harcolt, de ezt a CIA hidegháború kontextusában úgy fordította a saját nyelvére, hogy "legyen demokrácia, de ha nem a mi jelöltünk nyer, akkor beszántjuk az egész országot"*. Mindezek mellett az olyan apróságokra, mint a hírszerzés és az elemzés, már nem maradt kraft. Ami pont oda vezetett, amire lehetett is számítani: a szolgálat vak Jean-Claude Van Damme-ként csapkodott maga körül a ringben, elveszítette képességét a világ megértésére, a hosszú távú gondolkodás képességét pedig csak azért nem, mert sosem volt neki. Semmit sem értett meg az oroszok szándékaiból, fogalma sem volt, mit fog tenni Hruscsov vagy Gorbacsov, váratlanul érte a rakétaválság éppúgy, mint a Szovjetunió bukása. Higgadt helyzetértékelés helyett inkább arra fókuszált, hogy saját nélkülözhetetlenségének mítoszát építgesse, ennek érdekében rendesen veszélyesebbnek állította be a kommunizmust, mint amilyen (mert tudta, minél inkább be van parázva mindenki, annál könnyebben kapnak a Kongresszustól pénzt), és ezért süllyesztette el az összes kritikát. Ezzel azonban az önkorrekcióról is lemondott, nem csoda, ha a hidegháború után az új ellenfél, a terrorizmus ellen betűre elkövette ugyanazokat a hibákat és bűnöket**.

Weiner claims to be writing serious history, both in the book’s sub-title (“The History of the CIA”) and in his preface statement that this is “the first history of the CIA compiled entirely from firsthand reporting and primary documents….What I have written here is not the whole truth, but to the best of my ability, it is nothing but the truth.”A damning and illuminating history of the first 60 years for the CIA, from its founding in the immediate aftermath of the Second World War, until shortly before President Obama took office. The book lists a litany of failures by the CIA, but more damning is the moral repugnance of much of what the CIA did over many decades, with the knowledge of successive presidents, to undermine or damage other nations (including multiple democracies) that were not seen as on the US's side. To anyone with a scholarly bent, particularly historians, this is an important article. Its fulcrum point is Tim Weiner's Legacy of Ashes (2007), a work that purports to be "The" history of the CIA. Hughes argues that "much of the praise directed at Weiner's book results from misconceptions about what the discipline of history is and how an understanding of the evolution of historical method can assist those who read history, as well as those who write it." Tim Weiner deserves enormous credit for amassing such a huge and detailed body of information for us to look at and judge the CIA. He writes history the way I prefer to read it: chronologically. When characters appear before or after their moment in the limelight, Weiner tries to keep them in context of events happening contemporaneously. This is a huge aid to both our understanding and to our judgment. That having been said, this was a difficult book to read/listen to because of the poor assessment of the Agency, because of the accretion of evidence of mistakes and incompetence, because of the massive amount of information readers get about how the Agency operated at different times under different leaders with different mandates. Are you looking for a selection of beautiful funeral poems? Do you need a touching or heartfelt memorial poem to read at the service?